2012. május 11., péntek

10. rész Jó és rossz a mesékben

Ha még nem olvastad, olvasd el az előző részeket:

10. rész Jó és a rossz a mesékben*



  A mesealakok nem ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak, mint minden élő ember. A mesékben ugyanaz a szélsőségesség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban. Minden ember vagy jó, vagy rossz, nincs átmenet. Az egyik fivér buta, a másik okos. Az egyik nővér kedves és szorgalmas, a többiek gonoszak és lusták. Az egyik szép, a többi csúnya. Az egyik szülő csupa jóság, a másik merő gonoszság. 

  Az ellentétes jellemek szembeállítása azonban nem a helyes viselkedés fontosságát hangsúlyozza, mint ahogy ez a tanmesékben történik. (Vannak amorális mesék is, melyekben jóságnak és gonoszságnak, szépségnek vagy rútságnak nincs semmiféle szerepe.) 

  A valóságos emberekhez hasonló, bonyolult és életszerű figurák segítségével a gyermek nem tudná olyan könnyen megérteni a jó és a rossz közötti különbséget, mint a szélsőséges jellemek példáján. Az árnyalatokkal várni kell, amíg a pozitív azonosulások talaján kialakul a viszonylag stabil személyiség. Akkor a gyermek már meg tudja majd érteni, hogy az emberek között nagy különbségek vannak, és hogy mindenkinek választania kell, milyen akar lenni. Ezt az alapvető elhatározást, minden későbbi személyiségfejlődés alapját könnyíti meg a mesék jellemeinek polarizáltsága. 

  A gyermek ráadásul nem is annyira jó és rossz között választ, hanem inkább annak alapján, hogy ki kelt benne rokonszenvet vagy ellenszenvet. Minél egyszerűbb és érthetőbb a jó hős, annál könnyebb azonosulnia vele, és annál könnyebb elutasítania a rosszat. A gyermek nem a jósága miatt azonosul a hőssel, hanem azért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza. Nem úgy merül fel benne a kérdés, hogy „jó akarok-e lenni”, hanem úgy, hogy „kire akarok hasonlítani”. A választ azzal adja meg, hogy teljes mértékben beleéli magát valamelyik hős szerepébe. Ha ez történetesen jó ember, elhatározza, hogy ő is jó akar lenni. 

  Az amorális mesékben nincs meg a jó és rossz efféle szembeállítása vagy polarizáltsága, ezeknek a meséknek egészen más a célja. Az olyan figurák például, mint a Csizmás Kandúr, aki csalafintasággal segít a gazdáján, vagy „Az égig érő paszuly” hőse, aki ellopja az óriás kincsét, nem úgy fejlesztik a gyermek személyiségét, hogy a jó és a rossz közötti választás elé állítják, hanem reményt keltenek benne, hogy az életben a leggyengébbek is boldogulhatnak. 


  Végül is miért legyen valaki jó, ha közben jelentéktelennek érzi magát, és attól fél, hogy semmire sem viszi? Ezekben a mesékben nem a morális kérdések a fontosak, hanem a boldogulás lehetőségének hangsúlyozása. Ez is alapvető egzisztenciális probléma. Hiszen nem mindegy, hogyan vágunk neki az életnek, nem mindegy, hogy az előttünk álló nehézségekkel szemben győzelemre vagy vereségre számítunk.

* A cikksorozat Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvének kivonata. Kizárólag az un. tündérmesékről van szó, melyek a hagyománnyal rendelkező, régi, de ma is "élő" meséket jelentik, a köztudatban népmeséknek is nevezzük. (Ne csak a magyar népmesékre gondolj!)

Megjelenik: a következő héten

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése