2012. május 28., hétfő

12. rész Az illusztrációk nem tesznek jót a meséknek, 13. rész Megtalálni a helyes utat

Ha még nem olvastad, olvasd el az előző részeket:

12. rész Az illusztrációk nem tesznek jót a meséknek*



  Ha a szövegben ez áll: Felkapaszkodott a hegyre, és lenn a völgyben megpillantott egy folyót..., az illusztrátor több-kevesebb sikerrel megörökítheti saját látomását erről a jelenetről, de mindenkinek, aki e sorokat olvassa, meglesz a maga saját képe, és ezt a képet azok a hegyek, folyók és völgyek fogják létrehozni, melyeket valaha látott, de legfőképpen az a Hegy, az a Folyó és az a Völgy, amely számára először testesítette meg magát a szót. 
  Ezért vész el a mesék személyes jelentésének tekintélyes része akkor, ha alakjainak és eseményeinek nem a gyermek, hanem az illusztrátor képzelete ad szubsztanciát. Ha a hallgató vagy olvasó a tulajdon életéből vett sajátos képekkel jeleníti meg képzeletében a történetet, sokkal személyesebb élményben lesz része. 
  A felnőttek és a gyermekek is gyakran választják a könnyebb utat, és egy jelenet elképzelésének nehéz feladatát szívesen átengedik másnak. Csakhogy képzeletünk veszít önállóságából, ha hagyjuk, hogy azt a rajzoló irányítsa, így a történetnek is csökken a személyes jelentősége. 
  Ha megkérdezzük a gyermekektől, hogy például milyen lehet a mesében szereplő szörnyeteg, igen sokféle megjelenési formát fognak leírni: vagy emberszerű vagy állatszerű hatalmas figurákat, vagy emberi és állati vonásokat elegyítő óriásokat. Aki elképzel egy ilyen képet, annak a kép minden részlete nagyon fontos. Ezt veszítjük el, ha a művész által megrajzolt szörnyet látjuk magunk előtt, ha az ő képzeletére hagyatkozunk, amely a mi homályos és bizonytalan elképzelésünket felülmúló tökéletes képet produkál. Maga a szörny is elveszti számunkra fontosságát, hidegen hagy, esetleg megijeszt – de ebben ki is merül minden jelentősége. 



13. rész Megtalálni a helyes utat 

  A mai gyermekek már nem a nagy család vagy a jól integrált közösség biztonságos közegében nőnek fel. Ezért ma még fontosabb, mint a mesék keletkezésének idején, hogy a modern kor gyermeke megismerjen olyan hősöket, akik egyedül vágnak neki a világnak, és bár induláskor még nem tudják végső céljukat, bíznak magukban, és a helyes utat követve, meg is találják helyüket a világban.  


  A mesehős egy ideig magányosan halad az útján, ahogy a mai gyermek is gyakran magányosnak érzi magát. A hőst a természet egyszerű dolgai: fák, állatok stb., segítik harcában, mint ahogy a gyermek kapcsolata is szorosabb ezekkel a dolgokkal, mint a legtöbb felnőtté. A hős sorsa példa a gyermeknek: érezheti magát kitaszítottnak és elhagyatottnak, mint aki sötétben botorkál, mégis óvják minden lépését, és ha kell, segítenek neki. Ma sokkal inkább, mint régen, a gyermeknek szüksége van a magányos hős példájára, aki elszigeteltsége ellenére is értelmes és hasznos kapcsolatokat alakít ki a környező világgal. 

Vége 


Remélem hasznos dolgokat tudtatok meg ebből a sorozatból! 

Szeressétek a meséket, és olvassatok élvezettel babócáitoknak! 





Ha kéred, a sorozat összes részét, elküldöm egyben! 

anyocababoca@gmail.com



Altató - József Attila












2012. május 20., vasárnap

11. rész A mesét sokszor kell hallania

Ha még nem olvastad, olvasd el az előző részeket:

11. rész A mesét sokszor kell hallania*


  A gyermeknek a mesét sokszor meg kell hallgatnia ahhoz, hogy el is higgye, és optimista szemléletét beépítse saját világlátásába. Ha ráadásul még el is játssza, ezzel a mesét csak még „igazabbá” és "valóságosabbá” teszi. 
 A gyermek megérzi, hogy belső problémái szempontjából (amelyekkel valószínűleg egyedül nem bír megbirkózni) a sok mese közül pillanatnyilag melyik az „igaz”, és azt is érzi, hogy a probléma megoldásában milyen segítséget nyújt neki a mese. Ezt azonban szinte sohasem azonnal, a mese első meghallgatásakor ismeri fel. Ehhez a mese bizonyos elemei túlságosan különösek – hiszen különösnek is kell lenniük, ha egyszer mélyen elrejtett érzelmekhez akarnak szólni. 
 A mese segítséget nyújt a gyermeknek abban, hogy jobban megértse önmagát és a világot, a gyermek azonban csak akkor kapja meg maradéktalanul ezt a segítséget, ha többször is meghallgatja a mesét, bőségesen van ideje és lehetősége arra, hogy elgondolkozzon rajta. A mesével kapcsolatos szabad asszociációk csak ebben az esetben tárják föl számára a mese személyes, csak neki szóló jelentését, ami majd segítséget nyújt a nyomasztó problémák megoldásában. 
 Első alkalommal például a gyermek nem tudja beleélni magát a másnemű szereplő helyzetébe. 
 Előfordulhat, hogy ha gyermekünknek tetszett az egyik mese, nyomban elmondunk neki egy másikat is, abból a meggondolásból, hogy ha még egyet hall, még jobban fog örülni. Csakhogy a gyermek tetszésnyilvánítása azt az egyelőre homályos érzést fejezi ki, hogy az illető mesében van valami, ami fontos számára – ami elvész, ha nem hallgathatja meg újra, ha nincs ideje a töprengésre. Ha a gyermek gondolatait túlságosan gyorsan egy másik mesére irányítjuk, megölhetjük az első mese hatását, holott akár még növelhetnénk is, ha ezt csak később tesszük meg. 

 Amikor a gyermekek nagyobb csoportban (pl. az oviban) hallgatnak mesét, láthatóan nagyon élvezik. De általában nincs lehetőségük arra, hogy elgondolkodjanak a mesén vagy valahogy reagáljanak rá, mert vagy azonnal valamilyen másfajta tevékenységet csináltatnak velük, vagy egy másfajta történetet mondanak el nekik, amely eloszlatja vagy lerombolja a mese hatását. Ilyenkor a mesének nem volt semmilyen hatása, akár el is hagyhatták volna. De ha a mesemondó időt hagy nekik, hogy elgondolkozzanak a mesén, hogy megmártózzanak a mese atmoszférájában, akkor a mese érzelmileg és intellektuálisan is sokat jelenthet.

* A cikksorozat Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvének kivonata. Kizárólag az un. tündérmesékről van szó, melyek a hagyománnyal rendelkező, régi, de ma is "élő" meséket jelentik, a köztudatban népmeséknek is nevezzük. (Ne csak a magyar népmesékre gondolj!)

az utolsó két rész:

2012. május 11., péntek

10. rész Jó és rossz a mesékben

Ha még nem olvastad, olvasd el az előző részeket:

10. rész Jó és a rossz a mesékben*



  A mesealakok nem ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak, mint minden élő ember. A mesékben ugyanaz a szélsőségesség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban. Minden ember vagy jó, vagy rossz, nincs átmenet. Az egyik fivér buta, a másik okos. Az egyik nővér kedves és szorgalmas, a többiek gonoszak és lusták. Az egyik szép, a többi csúnya. Az egyik szülő csupa jóság, a másik merő gonoszság. 

  Az ellentétes jellemek szembeállítása azonban nem a helyes viselkedés fontosságát hangsúlyozza, mint ahogy ez a tanmesékben történik. (Vannak amorális mesék is, melyekben jóságnak és gonoszságnak, szépségnek vagy rútságnak nincs semmiféle szerepe.) 

  A valóságos emberekhez hasonló, bonyolult és életszerű figurák segítségével a gyermek nem tudná olyan könnyen megérteni a jó és a rossz közötti különbséget, mint a szélsőséges jellemek példáján. Az árnyalatokkal várni kell, amíg a pozitív azonosulások talaján kialakul a viszonylag stabil személyiség. Akkor a gyermek már meg tudja majd érteni, hogy az emberek között nagy különbségek vannak, és hogy mindenkinek választania kell, milyen akar lenni. Ezt az alapvető elhatározást, minden későbbi személyiségfejlődés alapját könnyíti meg a mesék jellemeinek polarizáltsága. 

  A gyermek ráadásul nem is annyira jó és rossz között választ, hanem inkább annak alapján, hogy ki kelt benne rokonszenvet vagy ellenszenvet. Minél egyszerűbb és érthetőbb a jó hős, annál könnyebb azonosulnia vele, és annál könnyebb elutasítania a rosszat. A gyermek nem a jósága miatt azonosul a hőssel, hanem azért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza. Nem úgy merül fel benne a kérdés, hogy „jó akarok-e lenni”, hanem úgy, hogy „kire akarok hasonlítani”. A választ azzal adja meg, hogy teljes mértékben beleéli magát valamelyik hős szerepébe. Ha ez történetesen jó ember, elhatározza, hogy ő is jó akar lenni. 

  Az amorális mesékben nincs meg a jó és rossz efféle szembeállítása vagy polarizáltsága, ezeknek a meséknek egészen más a célja. Az olyan figurák például, mint a Csizmás Kandúr, aki csalafintasággal segít a gazdáján, vagy „Az égig érő paszuly” hőse, aki ellopja az óriás kincsét, nem úgy fejlesztik a gyermek személyiségét, hogy a jó és a rossz közötti választás elé állítják, hanem reményt keltenek benne, hogy az életben a leggyengébbek is boldogulhatnak. 


  Végül is miért legyen valaki jó, ha közben jelentéktelennek érzi magát, és attól fél, hogy semmire sem viszi? Ezekben a mesékben nem a morális kérdések a fontosak, hanem a boldogulás lehetőségének hangsúlyozása. Ez is alapvető egzisztenciális probléma. Hiszen nem mindegy, hogyan vágunk neki az életnek, nem mindegy, hogy az előttünk álló nehézségekkel szemben győzelemre vagy vereségre számítunk.

* A cikksorozat Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvének kivonata. Kizárólag az un. tündérmesékről van szó, melyek a hagyománnyal rendelkező, régi, de ma is "élő" meséket jelentik, a köztudatban népmeséknek is nevezzük. (Ne csak a magyar népmesékre gondolj!)

Megjelenik: a következő héten